Haboruban hallgatnak a muzsak.

Tobb okbol lesz izgalmas a most kovetkezo idoszak. Az egyik, hogy mint utobb kiderult, kegyetlenul sokat kell olvasnom. De tenyleg. Volt par oram es mindegyiken kiosztottak egy-egy konyv negyedet, felet, stb. Ugyhogy most sajnos olyanokra kell kenyszeritenem magam, hogy a kellemes delutani beszelgeteseim (MSN+Skype) nagyreszerol lemondjak. Nem konnyu, hisz eros kapocs ez nekem is, nekik is... De sajnos, ami otthon este, az itt kellemes delutan, ha pedig megvarom az itteni estet, mar nehezemre esik, masreszrol sokkal kimeritobb a tanulas. Hiszen reggel kelni kell. Es ha almosan ulok be, meg annyira se tudok koncentralni, mint eddig, pedig azt is kell.

Egyreszrol sajnalom, mert jo volt hallani magyar szavakat igy hetek tavlatabol. Jo volt latni azokat a  kedves arcokat, a mosolyokat, neveteseket. Kicsit visszakaptam azt, amit ott kellett hagynom. De aztan belegondolok abba, hogy bakker, itt vagyok az USA-ban egy osztondijon. Nem lenne szabad tulsagosan magamba merulve ahhoz kapszkodnom, ami most tulajdonkeppen nem lehet az enyem. Es kuloben is, azzal kezdtem, hogy meg kell elni a pillanatot. Most vagyok itt, most tanulhatom ezeket, most kell elolvasnom ezt a sok idegen nyelven irt bonyolult gondolatot. Nem szabad elherdalnom az idomet. Igyhat kedves Magyarorszag, kerlek Teged, engedj utamra ... A szivem ismet nagyokat dobban, a gomboc a torkomban, nehez lenyelni, nem is sikerul. A honvagy orok, az erzesek eles konturja szinte belemhasit, ismet konnyfolia lett kifeszitve szempillaim koze, de mennem kell.

Nem kell megremulni, nem tunok el vegleg! Megigertem es nem is akarok ilyet tenni. Csak kerek (es kivanok!) egy kis idot, megertest, toleranciat, szeretetet!

Sam el, blog marad!!!